Bevezető

 

A négyszáz évvel ezelőtt, 1607-ben megjelent Psalterium Ungaricum[1] Szenci Molnár Albert költői életművének legátfogóbb vállalkozása. Az Elöljáró beszéd tanúsága szerint a kötet fő mintájaként Ambrosius Lobwasser 1594. évi, lipcsei zsoltárkiadása szolgált (Szenci e szöveg úgymond „vezető zsinórját követte” fordításakor), s ezt erősíti meg a szöveget kritikai kiadásban[2] közreadó Stoll Béla jegyzete[3] is, legutóbb azonban Fekete Csaba valószínűsítette,[4] hogy e lipcsei kiadás mellett Szenci egy 1598-as herborni bibliakiadást is keze ügyében tarthatott.

A Psalterium két soron következő kiadása – a hanaui 1608-as[5] és az oppenheimi 1612-es[6] – egy-egy bibliakiadás függelékeként jelent meg, alighanem a Szenci által jól ismert, Herbornban 1595-től rendszeresen kiadott német bibliakiadások mintájára.[7] Szenci talán már 1603-ban is effajta, a Szentírást és a Zsoltárkönyvet együttesen magában foglaló bibliakiadás tervét dédelgette,[8] sorozatos nehézségek miatt azonban – hat évébe került, hogy hozzájusson a Vizsolyi Biblia egy példányához – 1607-ben úgy döntött, a Psalterium mellett csak a Heidelbergi káté általa lefordított és az „együgyőek és gyermekek” számára leegyszerűsített változatát[9] teszi közzé egy kötetben.

E Szenci számára kellemetlen kompromisszum az irodalomtörténet szempontjából szerencsés együttálláshoz vezetett: mivel Szenci az 1607-es kiadásban mellőzni kényszerült az Ó- és Újtestamentum szövegét, a zsoltárfordítások mintegy „fő helyre” kerültek, alkalmat kínálva a zsoltárokat közreadó Szencinek, hogy Elöljáró beszédében a zsoltárok kapcsán általánosabb poétikai észrevételeket is tegyen. E gyakran idézett, de ritkábban elemzett előszó a legkorábbi magyar nyelvű verselméleti források közé tartozik, s tekintetbe véve, hogy mind az 1608-as, mind az 1612-es bibliakiadás éléről – azok karakteréből következően – hiányzik, akár szerencsésnek is tarthatjuk, hogy Szenci 1607-ben csak „töredékes” kötet kibocsátására vállalkozhatott.

Az Elöljáró beszéd említett fontossága miatt különösen kellemetlen, hogy a Stoll-féle kritikai kiadás éppen az előszó egyik leghangsúlyosabb helyén mellőz egy tagmondatot – mint erre Tóth Tünde közleménye[10] 1993-ban rávilágított. Értelemszerűen ezt a hibát örökítette tovább még 1982-ben az előszóval behatóan elsőként foglalkozó Horváth Iván is, mikor tanulmányában[11] pontosan idézte Stoll szövegét. Ezek után akár meglepőnek is tarthatjuk, hogy Kecskés András – aki a lábjegyzetek szerint a Stoll-féle kiadást forgatta – 1991-es összefoglaló művében[12] hiánytalanul idézi Szencit: „az régi magyar énekekben avagy semmi egyenlő terminatiok nem voltak, avagy tíz vers is egymásután mind egy igében ment ki, ahonnan az históriás énekekben számtalan az sok vala vala vala...”

Horváth Iván tanulmánya szerint Szenci ehelyütt a históriás énekek vala-vala rímeit bírálja, de „nyitott kapukat dönget”, hiszen e jellegzetesen orális rímtechnikai eljáráson már a Balassi-kör költői is túlléptek, akik nemcsak az önrímet, de gyakran a morfémarímet is kerülték. Horváth szerint sajnálatos, hogy mikor Szenci az Elöljáró beszédben három versidézetet állít rangsorba, nem veszi észre, hogy az általa legjobbnak ítélt (és pontatlanul idézett) Balassi-töredék morfémarímekkel operál, mely tudvalevőleg közel áll a Szenci által oly frappánsan bírált önrímhez („Kin az idegen nemzetek, az kik ezt látják, nem győznek eleget rajta nevetni”).

Jóllehet az Elöljáró beszédet ma elsősorban a benne foglalt poétikai kijelentések miatt tarthatjuk fontosnak, kár volna az előszót külön olvasni attól a szöveghalmaztól, melyet bevezet. Elég ugyanis csak felületes pillantást vetni Szenci zsoltáraira, hogy kiderüljön, milyen gyakran alkalmazott morfémarímeket a fordító – így alighanem az volna különös, ha Szenci előszavában elavultnak vagy kerülendőnek tartaná a morfémarímeket. Mellesleg alighanem nyelvi okai is lehettek Szenci gyakori morfémarímeinek – s ehhez épp Horváth adja kezünkbe a kulcsot. Írása elején ugyanis úgy véli, a 20. századi magyar szabadvers azért nem kerülhette el a rímek használatát, mert – nyelvünk alapvető agglutináló jellege miatt – a magyar mondattani paralelizmusok szükségképpen azonos toldalékokat, (morféma)rímeket eredményeznek. Ha ennek az összefüggésnek az ismeretében olvassuk Szenci zsoltárait, feltűnhet, gyakran „okozzák” épp mondattani paralelizmusok Szenci morfémarímeit.

Pl.:

 

AZ Egek beſʒéllic

Es nyilván hirdetic

Az Urnac ereit

Az Eg menyezeti

Sʒepen kijelenti

Kezinek munkáit.

(19. zsoltár)

 

 

Az te Iſteni felsègedet

Ez fôldôn mindenek álgyák, 

Es düczôsèges ſzent nevedet 

Eneklèſſel magaztallyák.

(66. zsoltár)

 

 

 

Mindezektől függetlenül az Elöljáró beszéd Horváth által tetten ért poétikai ellentmondásosságát (miért bírálja Szenci az orális költészet önrímeit, ha – hallgatása által – nem bírálja a morfémarímet) Tóth Tünde közleménye[13] oldotta fel, mikor hangsúlyozta a – már Kecskés András által is megállapított[14] – tényt: Szenci „vers”-fogalma nem a verssorra, hanem a versszakra vonatkozik.[15] Ebből következően Szenci vala-vala bírálata nem a históriás énekek önrímeire vonatkozik, hanem arra, ha egy költeményben vagy egyáltalán nincsenek rímek („semmi egyenlő terminatiók nem voltak”) vagy ha egymás utáni versszakok rímelnek ugyanúgy („avagy tiz versis egymásután mind egy igében ment ki”). Ennek megfelelően Szenci idézetei közül („egy vers neménec megjobbitot modgyai”) nem rímei, hanem strófaszerkezete miatt bizonyul legszebbnek a Balassi-szöveg. S mint arra az idézetek tipográfiai kialakítása is utal – mely 1993-ban még mindig csak az eredeti, 1607-es Psalterium-kiadásban volt tanulmányozható –, Szenci számára a nyomtatott vers (’strófa’) ideális esetben nemcsak metrikai, de érzékeny tipográfiai megszerkesztettséget is mutat. A Tóth Tünde által kikövetkeztetett tipográfiai „szabályok” – melyek érvényességét jelzi, hogy nemcsak az Elöljáró beszéd versidézeteiből, de Szenci egyik kéziratos bejegyzéséből is leszűrhetők – arról árulkodnak, hogy bár Szenci alapvetően éneklésre, auditív befogadásra szánta zsoltárfordításait, nemcsak kortársaihoz, de utókorához képest is határozott elképzelésekkel bírt a látható, olvasásra szánt szövegek közzétételének tipográfiai lehetőségeiről. Noha Szenci a Psalterium szövegeinek sajtó alá rendezésekor nem élt ilyen tipográfiai szabályokkal, egy majdani kritikai kiadás szöveggondozójának érdemes lehet megfontolni az ehhez hasonló szabályok adta lehetőségeket.

 

 

 

A szövegközlésről

 

 

Jelen dolgozat betűhű átiratban közli az 1607-es Psalterium Ungaricum szövegeit. A százötven zsoltárvers mellett közöljük a kiadvány szerves részét képező Tízparancsolatot és a Simeon énekét. A kétnyelvű Dedikációt, az Elöljáró beszédet, valamint a kötetben közölt két üdvözlőverset (Georg Remét és Filiczki Jánosét) függelékben tesszük közzé. Nem közöljük a Psalterium kottáit, és – ennek megfelelően – nem szerepelnek szövegközlésünkben az időnként a verssorok végén álló, a dallam megismétlésére utasító :/: jelek sem.

Ahol az eredeti kiadvány az egybeírás–különírás szempontjából azért tér el az általunk megszokott normáktól, hogy az első versszak magánhangzói a megfelelő kottafejek alá essenek (pl. a 47. zsoltár 5. sora eredetileg: „Sʒe phangoſsággal”), ott változtattunk a szóköz helyén.

Megőriztük az eredeti kiadvány helyenként következetlen központozását, de szóközt írásjel elé nem, utána azonban mindig tettünk.

Hűen közöljük Szenci strófaszámozását, az áttekinthetőség érdekében viszont egységesítettük a jelölést: a sorszám a strófa első sora előtt áll.

A nyomtatvány egyértelmű sajtóhibáira széljegyzettel utalunk – bár a hálózati verzió lehetővé tenné, hogy a vonatkozó jegyzetek egy kattintással elérhetők legyenek, úgy véljük, praktikusabb, ha kattintás nélkül is láthatók a jegyzetek. A széljegyzetekkel egy vonalban találhatók az egyes oldalak fotokópiáihoz vezető gombok is.

 

 

Horváth Viktor


 


[1] RMNY 962 (1).

[2] Régi Magyar Költők Tára. XVII. század 6. Szenci Molnár Albert költői művei, s. a. r.  Stoll Béla, Bp., 1971.

[3] Uott. 403.

[4] Fekete Csaba, Szenci Molnár Albert zsoltárkiadásának mintája = Magyar Könyvszemle, 2003, 330–349.

[5] RMNY 971.

[6] RMNY 1037.

[7] P. Vásárhelyi  Judit, Szenci Molnár Albert és a Vizsolyi Biblia új kiadásai. Előzmények és fogadtatás, Bp., Universitas, 2006, 19.

[8] P. Vásárhelyi  Judit, I. m, 31.

[9] Kis cathesismus, RMNY 962 (2).

[10] Tóth Tünde, „Egy vers neménec megjobbitott modgyai”. Szenci Molnár Albert a versről, ItK, 1993/4, 501–509 .

[11] HORVÁTH Iván: Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben, Akadémiai Kiadó, Bp., 1982, 192-200.

[12] Kecskés András, A magyar verselméleti gondolkodás története. A kezdetektől 1898-ig, Bp., Akadémiai, 1991, 81.

[13] Tóth Tünde, I. m.

[14] Kecskés András, I. m., 95.

[15] Csak sajnálhatjuk tehát, hogy a jövőben várhatóan egyetemi tankönyvként használandó irodalomtörténeti kézikönyvben Horváth Iván tanulmánya verssorként értelmezi Szenci vers-fogalmát – a hányatott sorsú mondatot („az régi magyar énekekben avagy semmi egyenlő terminatiók...” stb.) újfent hiányosan idézve. Lásd: Horváth Iván, A magyar vers a reneszánsz és reformáció korában = A magyar irodalom történetei. A kezdetektől 1800-ig, főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, szerk. Jankovits László és Orlovszky Géza, Bp., Gondolat, 2007, 236.